Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


vers mindenkinek

 

Viharmadár

Kecsesen ívelve, vad viharral szárnyal,

mint egy látomás, a magasba fölfelé.

Méretes szárnyai méltósággal

repítik a vihartól terhes fellegek fölé.

 

Aztán hirtelen irányt vált, nyílként szállva

a sötét, titokzatos horizont mélyére,

Dacol a viharos széllel, vele eggyé válva,

sebesen csap le a hullámok, tarajos vízére.

 

Harci rikoltása túl harsogja a morajló óceán,

hol csendes, hol háborgón,szóló vad dalát.

A holdfény ezüstösen csillan tollruháján,

tintahalak orgiája teríti, tengeri asztalát.

 

Majd visszarepül a titokzatos sötétségbe,

a messzi, kopár szirtek felé veszi útját.

Hangja elhal, tovatűnik a messzeségbe,

nyoma sincs, hogy az ég madara itt járt.

 

 

Éretted

Vad fájdalmak között hozott a világra,

te lettél életének édes gyümölcse, virága.

Meg járta a poklot, míg vajúdott veled,

Első, hangos sírásodra suttogta a neved.

 

Mikor először fektettek tejjel telt keblére,

szíve együtt dobbant a tiéd ütemére.

Féltőn, gyengéden vett ölelő két karjára,

Mikor először nyitottad szemed a világra.

 

Ő volt, ki átérezte minden fájdalmadat,

És veled örült, ha látta boldogságodat.

Ő volt, ki mindenért megbocsájtott,

Ki letörölt homlokodról minden ráncot.

 

Mond el néki, hogy mennyire szereted,

Addig mond el, amíg ezt megteheted.

Mert szeretve lenni nagy boldogság,

De szeretetet adni, az maga a világ!

 

 

BÚCSÚZTATÓ

Miért lett rózsás orcád oly halovány,

Miért csukódott álomra két szemed?

Miért nem szólal többé ajkad lágyan,

Miért nem dobban többé a szíved?

 

Hát elmentél, elhagytad földi léted,

De tudd, nagyon szerettelek téged.

Űrt hagyott szívemben örök álmod,

Most búcsúzom, de odafent egyszer

Majd, újra rád találok.

 

Emléked szívemben nem hal meg,

Örökkön benne él,

Mint lelked, mely eztán is vigyáz rám,

És álmomban továbbra is mesél.

 

Nem simogathatom már szerető arcát,

Nem hallhatom többé kedves hangját,

Mert a néma ajak örökre összeért,

Nem kérdezheti többé, miért, miért!

 

 

Őszi tánc

 

Most még csak edzi zsibbadt tagjait,

A vidám, langyos, viháncoló széllel.

Nyitogatja a természet bűvös ajtait,

Eztán ő köszön be rajtuk minden reggel.

 

A teregetett ruhát most már ő szárogatja,

Dagasztja az illatos, kissé hűvös széllel.

Benéz minden zugba, erejét próbálgatja,

Játszik a költöző madarak seregével.

 

Tudja, hogy a nyár néha még visszaköszön,

Nem hagyja elűzni magát olyan könnyen,

Ezért kicsit játékosan pöccint rajta egyet,

Aztán vidáman, kacagva tova lebben.

 

Szürettől lesz hangos a dombvidék,

A szőlősorok között a puttony járja,

Dong a fürtökön a sok méh, és darázs,

Mindegyik már az édes mustot várja.

 

Üzeni, hogy nem sokára küldi a hűvös szelet,

Aztán, táncra kéri, a sárguló, piruló falevelet.

Ezt még vele, csak lassan, simogatón lejti,

Hintáztatja, szeretettel, puhán a földre ejti.

 

De telik az idő, egyre vadabb lesz tánca,

Már fütyül is néha a kéményekben járva.

Előkerül a kabát, zordabb lesz a reggel,

Szélkalapját lengetve, hűvös párát lehel.

 

Egyszer aztán vad táncba kezd, tombol,

Sötét, terhes fellegeket kergetve az égre.

Madarak puha fészkükre szállnak valahol,

A fák is mély, téli álomba merülnek végre.

 

Jaj, de megjött a hó, vége lett immár az ősznek,

Búcsút kell intenie a fekete, földszagú vetésnek.

Tudja, hogy nem dacolhat tovább a fagyos téllel,

Ezért dühösen tovaszáguld, az őszi, viharos széllel.

 

 

Egyszer minden véget ér

 

Ahogy a napsugár és a csillag, a földre téved,

Ahogy elmúlik a tavasz, a nyár, az ősz, és a tél,

Úgy múlik el az élet is, de a természet újjá ébred,

És ezer színben pompázva, vidáman, tovább él.

 

A napkelte, és a napnyugta is követi egymást,

Az eső, a napsütés, és a táncolva tomboló szél,

Mely sokszor váratlanul tör a természetre,

Villámokkal szeretkezve, az érzelmek tengerén.

 

Amíg szeretettel telve, hangosan dobban a szív,

Amíg az ajak nem néma, hanem téged hív,

Amíg a kéz ölel, és simogat egy szerető arcot,

Addig vívja az ember éltében az örökös harcot.

 

A sok öröm, a könny, a mélabú, és nevetés,

A fagyos föld, a simogató napsugár, az ébredés.

De ha sötét felleg takar mindent, a nap sem kél,

Akkor jön az elmúlás, az örök álom, a rideg tél.

 

Mikor az alkony, ablakunkon bebocsájtást kér,

Mely szemünkre az örök, édes álmot hozza,

Ne félj az elmúlástól, egyszer minden véget ér,

A sors könyvében, így van ez megírva.

 

 

Most búcsúzom én

 

Most búcsúzom én tőletek, mert félek, hogy

Nem tudok, ha már szemem örök álomra csukva.

Míg tiszta elmém, még ujjaim a billentyűket ütni tudja,

Addig búcsúzom én, míg szívemnek ép a húrja.

 

Szerettem volna mindig jó, és szeretve lenni,

De ki mondja meg, hogy lehet ezt véghezvinni.

Ahogy vannak éjszakák és vannak nappalok,

Úgy vannak jó és rossz napok

.

Még nem halni készülök, mikor-e sorokat írom,

Itt a földi létemben nagyon sok a dolgom.

De, hogy mi van odafent megírva, mi a sorsom,

Azt előre senki sem tudja, így én sem tudhatom.

 

Követ el az ember egy életen át sok hibát, de

Lásd meg a jót, s, a szépet is, amit néked ád.

Hamvaimnál, ne sírj, ne hullasd a könnyed,

Tudd, hogy odafent már nekem sokkal könnyebb.

 

Te most csak a jóra emlékezz és nékem megbocsáss,

Boldogan kacagva, szíveddel, jónak, vidámnak láss.

Hisz szerettél tán, ezért felejtsd el azt a sok hibát,

Odafent, lelkünkért, nap, mint nap, mondok egy imát.

 

Igen, elbúcsúzom, s mikor ezt odakint a szélben

Olvasod, tudod, hogy én már többé nem vagyok.

Lehet, hogy nem fog kísérni lélekharang utamon,

Ezért ajkaiddal, versben mondom el, búcsú dalom.

 

Nem kell kőbe vésni nevem, nem kell fakereszt,

Szórjátok hamvaim szét a muzsikáló szélben,

Kik, szerettetek. A mennybe szállt lelkemmel,

Szerető, vigyázó öleléssel mindig ott leszek.

 

S, ha néha hallani véled az égi kórust füledben,

S, ha kétkedsz, mert azt hiszed, hogy álmodod,

Jusson eszedbe, hogy én oda fent vagyok az égben,

S kérésemre, bátorítón, néked énekelnek az angyalok.

 

 

LELKEMBEN

 

Miért fordítod rólam el szemed,

Miért némul el ajkad, ha kérdezek?

Tán ezt diktálja szíved és eszed,és

Úgy érzed, hogy ellened vétkezek?

 

Ne nyomj megvetéssel jobban a mélybe,

Karom segítségért nyújtom feléd!

Lelkem kapaszkodna lelkedbe,

Kérlek segíts, had ülhessek melléd!

 

Ha könny nélkül sír szívem és szemem,

Te mosolyogj és sírj értem, ott legbelül!

Ne lökd el beléd vetett törékeny hitem,

Hisz vihar után a szél is megszelídül!

 

S, ha mégis újra vissza löknél a mélybe,

Mert szíved kemény és megkövült;

Nincs harag ide bent a lelkembe,

Mert ismét láthattalak, s, szívem örült.

Sándor Kinga

 

Tavasz illata

 

Napsugárnak illatos, langy melege,

A simogató, fuvolázó, kósza szél,

Újra csendülő madár trilla, elegye,

Melyet a zord tél, némaságra ítél.

 

Kidugja fejét bátran a hóvirág,

A tavasz, surranó lépte nyomán.

Pattanó rügyek, fehérlő barka ág,

Sarjad a zöld fű március derekán.

 

Menekül a hideg, mogorva tél

Nagy léptekkel, de azért még

Öklét rázva, néha meg-megáll,

Erőtlenül a tavasszal szembe száll.

 

A nárcisz, s a sokszínű Ibolya,

Édes, mámorító, virágok illata.

A szomorúfűz is levelét bontja,

Hosszú ágait a szellő ringatja.

 

Majd a tavasz is tovaröppen,

Átadva helyét a forró nyárnak,

Döngicsélő méheknek, csobogó

Patakoknak, s a napsugárnak.

 

 

ALTATÓ

 
 

Csitt, csitt, gyermekem aludjál,

Álmodban is nevess, kacagjál.

Álom felhő szárnyán utazzál.

Csitt, csitt, gyermekem aludjál.

 

Mosoly ül arcodra álmodban,

Mikor ringatlak karomban.

Tán angyalokkal álmodol,

Csitt, csitt, gyermekem aludjál.

 

Édesanyád karjaiban ringat,

Szép dalokat dúdolva altat.

Álomfelhőn ugrálj, kacagjál.

Csitt, csitt, gyermekem aludjál.

 

 

TESTVÉREMNEK

 
 

Lásd, az évek gyorsan múlnak,

Szemeink fénye néha kifakulnak.

De mindig gondolj arra, hogy

Bár szemünk megkopott,

Lelkünkben minden szép emlék ott ragyog.

 

Múlhatnak az évek, hónapok, s napok,

Még jönnek sok szép feladatok.

Lehet testünk, szemünk öreg és fáradt,

De kellünk még testvérnek, anyának,

Szerető feleségnek, nagymamának.

 

S, ha szemünk már nem is lát távolra

Oly nagyon, s, ha lecsukódik álomra,

A lélek nézhet, vándorolhat bárhova.

Tőle szívünk nagyot dobbanva újra kél,

A múlt és jövő örökre benne él.